Részlet a ,,Bárcsak ne volna császár..." címû fejezetbõl

Zsófia néni villája gyertyafényben úszott. És bár a ház szép tágas volt, mégis úgy tûnt, mintha most, a császár születésnapjának elõestéjén szétvetné a rengeteg vendég (...).
Minden tekintet Néne világító, sápadt szépsége felé fordult. (...)
- Sisi, de csinos vagy ma este! Mint a napfelkelte a hegyek fölött. Felkérhetlek egy táncra? - A hivatalos üdvözlés után a császár feszesen meghajolt elõttem, s ez a meghajlás csak nekem szólt. (...) Kezemet kezébe tettem, és egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy ez a bizalmas mozdulat milyen hatást vált majd ki a báli közönségbõl.
Elragadtatásomban még azt sem vettem észre, hogy boldogságomnak Néne megaláztatása volt az ára. (...) De ebben a pillanatban rajtam kívül már mindenki tudta a teremben, hogy Ferenc József olyan döntést hozott, amely nyíltan szembefordul anyja terveivel.
Varázslatos volt ez az este. Ferenc József karján lebegtem a táncparkett felett, mintha nem is mulasztottam volna el a táncórákat (...). Amikor Ferenc József a kotillonután átnyújtotta a szimbolikus értelmû, hagyományos virágcsokrot, fel sem fogtam, hogy ez mit jelent. (...) A csokrot fehér, bársonyos, csillag alakú virágokból kötötték havasi gyopárból. (...)
- Nem tudom, mit is mondjak - suttogtam fojtottan, és térdet hajtottam (...).
- Ne mondj semmit - válaszolta Ferenc József szintén suttogva. - Elég, ha az édes mosolyodat ajándékozod nekem. Szeretném ezt a mosolyt egész életemben, minden nap látni.
Mit volt mit tennem, teljesítettem ezt a kívánságot. Rámosolyogtam. Benne volt ebben a mosolyban minden, amit szerettem volna megköszönni, minden, amit éreztem, amit a szívemben hordoztam.
(...)
Ferenc József huszonharmadik születésnapja szombatra esett, és még mintha az idõ is meg akarta volna ajándékozni: felséges volt. Már korán reggel melegen sütött a nap Ischl felett. Ahogy várható volt, mama és Nené a bál után fejfájással küszködtek. Erzsébet néni és Zsófia néni ugyanettõl, a Wittelsbach lányok családi betegségétõl szenvedtek. A csodálatosan szép nap ellenére mindannyian sápadtak és megviseltek voltak.
Csak Ferenc József ragyogott.
(...)
Az egész család együtt ebédelt. Az asztal másik oldalán Nené csevegett Ferenc József apjával. Vidámnak és gondtalannak tettette magát. Csodáltam az önuralmát. Senkinek eszébe nem jutott volna, hogy ma reggel sírt és nem akart eljönni a szállodából.
- A bajor királyi házból való hercegnõ vagy - mondta a mama olyan szigorúan és határozottan, ahogy csak ritkán szokott beszélni. - Nem hozhatod szégyenbe a szüleidet, Ilona. Mindegy, hogy mi történt, itt vagyunk Ischlben, mert a császár meghívott a születésnapjára. És mi ehhez tartjuk magunkat, ahogy illik. Megértetted?
Igen, Ilona viselkedésén nem volt semmi kivetnivaló. Nem így a húgáén, akit mindig elöntött a forróság, valahányszor Ferenc József jelentõségteljesen ránézett, épp úgy, ahogy most. Szinte megérintett a pillantásával. Olyan zavarba jöttem, hogy többet ettem, mint máskor. Egyrészt azért, mert inkább a tányéromba néztem, csak ne kelljen felemelt fejjel a család szemébe néznem, másrészt azért, mert Károly Lajos le nem vette rólam sértõdött, szemrehányó tekintetét.
Ebéd után Zsófia néni közös kirándulást szervezett a Wolfgangseehez. Õ jelölte ki azt is, hogy melyik kocsiban ki kivel ül, és a legnagyobb meglepetésemre egyszerre csak ott szorongtam egy csézában a fõhercegnével, a császárral és Nénével.
Mikor végre tényleg vége lett, visszamentünk a szállodába (...).
(...)
- Zsófia néni mint a császár anyja volt nálam, Sisi. Ferenc József küldte, hogy kérdezze meg, helyeslem-e a papa nevében, ha megkéri a kezed - mondta a mama (...).
Furcsa volt a mamától és nem a császártól hallani ezt a bizalmas vallomást. (...)
- Most minden rajtad múlik, Sisi. (...)
- Nem akarom elvenni Nénétõl a võlegényét - hebegtem.
- Már nem a võlegénye, és nem is lesz. A császár téged akar és senki mást. (...) Ha nem fogadod el az ajánlatát, akkor inkább meg sem nõsül, és egyedül marad.
- Jaj, nem!
- Na látod, hogy szó sem lehet róla. (...)
- De Nénét kellene elvennie - ismételtem makacsul, és magam is hallottam, hogy hangomból inkább félelem, semmint boldogság csendül ki. - Elõször még fel kell nõnöm.
- Éppen a fiatalságod tetszik a császárnak. (...)
- (...) Szereted legalább egy kicsit?
(...)
- Hogy lehet nem szeretni õt, mama? Olyan csodálatos, olyan férfias és olyan kedves velem. De bárcsak ne volna császár! (...)
Már kora reggel megérkezett, és soha nem tudtam meg, hogy a mama vajon mit mondott neki, hogy már reggel nyolcra készen állt a lánykérésre.
- Sisi, nem is tudod, mennyire szeretlek - mondta a császár túláradó érzelemmel, amikor anyám magunkra hagyott. (...)
- Tudom, hogy lerohanlak és hogy sokat kívánok tõled, Sisi! (...) - (...) Ilyen tehát a valóságban az a nagy, szenvedélyes szerelem, amilyenrõl eddig csak titokban álmodoztam!
- Soha-soha ne hagyj el, Franci! - esedeztem két csók között.
- Esküszöm, Sisi, soha nem hagylak el! - ígérte.
Nagyon fiatal, nagyon butuska és nagyon szerelmes voltam, így hát elhittem, amit mondott.